Friends – I’m His Girl (2011)
Mikor legelőször hallottam ezt a dalt, az volt az első gondolatom, hogy bárcsak a csajom is annyira bírná, mint mondjuk én, és akkor naphosszat dúdolgathatná, közben pedig olyanokon tűnődhetne, hogy mittudomén milyen kibaszott tökéletes pasija van, meg ilyenek. Nagy sokára erőt is vettem magamon, és diszkréten utalva titkos óhajomra megmutattam neki. (Mármint a felvételt, nem mást.) Természetesen kurvára utálta. Olyanokat szólt, hogy bugyuta a szövege, primitív a zene, meg különben is ez csak egy nyomoronc fehér csaj, aki játssza itt a niggert, közben meg tökre nem is az. Na, egyáltalán nem nagy megfejtés, de tényleg igaza volt. Pontosan tudtam ezt én is, belül azért mégiscsak összetörtem kissé. ÁM AZ EMBER SOHA NEM ADJA FEL ILYEN KÖNNYEDÉN AZ ÁLMAIT, nemdebár?! Olyannyira nem, hogy tüstént agresszív kampányba kezdtem, és csak toltam és toltam lefelé a torkán, hogy ez igenis egy numero uno sláger. Ha őszinte akarok lenni – márpedig általában az akarok lenni –, akkor kénytelen-kelletlen belátom, hogy valósággal lyukat vakeroltam a hasába. Meghallgattuk együtt párszor, pofáztunk róla, néztük a klipet, megmutattam neki, hogy milyen piszkosul frankó didkói vannak a basszusgitáros lánynak, meg ilyenek.
Végül úgy alakult, hogy tegnap a csajom mellettem asszisztált a lemezjátszók mögött, amitől egyébként eléggé be voltam gazolva, ugyanis én a szokásos szomorú dalcsokorral készültem szinte kivétel nélkül Érzékeny Férfiak tolmácsolásában, ő meg ilyen csupa csajos elektronikával a Divat és a Kifutók Világából. Hát, megvolt a kontraszt, nem tagadom, fölösleges is jobban érzékeltetni. De tudjátok mi történt? Na? Nem, mi? Hát, egyszer csak felcsendült, hogy “when you see me walking around with him…” és így tovább. Hát, ennyire beadta az élet, Tesókáim!
csodálatos poszt, rezonál minden porcikámmal
